Mountain Man Maraton 2014-12-31

Számomra minden évben a legkedvesebb verseny (bár minden beszámolót így szoktam kezdeni, de most becs’ szó, hogy ez az!), nemcsak azért, mert az egyetlen zalaegerszegi futóesemény, hanem mert ez már akkor is elcsábított (akkor még csak a 10km), amikor még nem is futottam. De néhány hetet már akkor is rááldoztam a felkészülésre, hisz új év nem köszönthetett rám előző napi versenyzés nélkül.

Ezúttal viszont immár negyedszer történt meg velem, hogy a „majdnem maraton” elnevezésű rettenetnek vessem alá magam a maga 700m szintemelkedésével.

Az utóbbi időben gonosz emberek joggal aggatták rám az örök második gúnynevet, hisz ezelőtt mindháromszor az egyik leghálátlanabb pozícióban vonszoltam be magam a célba. Szóval hiába virított az összes időeredményem az örök top 10 ranglistán, megb…tam, úgy értem, nem sokra mentem vele.

Idén mindenképpen meg szerettem volna szakítani ezt a stabil sorozatot: legyek bármi, akár akasztott ember is, csak második ne! :)

Erre kiváló esély is mutatkozott, hiszen olyan 3.-4. nek lőttem be magam előzetesen, de azért imádkoztam rendesen, nehogy megboruljanak a többiek, hogy aztán a „már a padlás is tele van vele” kategóriába tartozó ezüstérem kössön ki újra csak a nyakamban.

Ennyi bőven sok is bevezetőnek, így a körülményeket rövidre fogom: mínusz 11 fok, arcra fagyó mosoly, egy utolsó gőzölgő pisisugár a Deák oldalába elhelyezve (a „Mit tudsz te, maximum  hóba lyukat hugyozni!” tipikus esete forgott fenn) és rajt!

Szokás szerint a fél mezőny kilőtt, mint akit kergetnek, bár ha megnézem, hogy kettővel mögöttem milyen alak futott símaszkban a TV toronyhoz közeledve, esetemben ennek a kifejezésnek még van is némi alapja :)
 
Na, de nyilván nem páni félelemből értem fel a toronyhoz 15:21 alatt, hanem mert 3 óra alatt szerettem volna rácsapni az asztalra a végén és ahhoz azért haladni kellett. Németh Gábor már ekkor papírforma szerint ellépett, mi viszont a 2.-3.-4. helyen kerülgettük egymást néhányan (a jó matekosok már kiszámolhatták, hogy konkrétan hárman), aztán a Zrínyi úton már csak ketten, mert Sipos Csabi óvatlanul leszakadt.

Azt éreztem, hogy a viccesebb felfeléken (Jánka, Bartók Béla út) megerőltetés nélkül lépek el a kollegától (Rudolf Tamás), lefelé és síkon meg szépen leszakadok.

Ekkor meg is jelentek előttem ZASZos csapattársaim mosolyra görbülő arcélei, amint megjegyzik majd humorosan, „Na mi van, nem mondod, hogy már megint második lettél? Komolyan, akkor minek edzel egyáltalán? Kérd el az érmedet és maradj otthon a meleg szobában.”
 
De végül ez irányú aggodalmaim alaptalannak bizonyultak, mert bár a bozsoki fal tetején még egy erőteljesebb köpésnyi távolságra voltam mindössze tőle, onnantól már ellépett és sajnos csak magammal kellett foglalkoznom. A féltávnál (76-os főút) 1:26-os időt regisztráltam, amit elfogadhatónak tartottam, de a csácsi rész (ott lakom, így egyfajta hazai pályaként is funkcionál) egészen szar állapotban talált. Havas pálya ide vagy oda, alig haladtam, és kellően tartottam (=fostam) a Gógánig elnyúló jórészt sík átmenettől, ott eléggé el szoktam agyilag is rongyolódni.

Mondjuk úgy, hogy ezúttal sem száguldoztam (4’23”-as tempó), de legalább tiszta fejjel kezdtem meg az utolsó dupla felfelét éppen két és fél óra után.

Valahogy aztán felvánszorogtam Egerszeghegyre, majd legurultam a Gasparich útra, hogy aztán a Platán sor árnyas fái között elérjem a Spar-t, majd konkrétan rácsapjak a zsűriasztalra.

Toltam neki a végét, mint valami idióta, tétova kézmozdulatokkal megállítva még az autókat is, mert szűken álltam csak 3 óra alattra, és végül 2:59:45 (4’24”-es tempó-/158-as pulzusátlag) mutatott az eredményjelzőn, szóval egy gyors WC-zés még lazán bele is fért volna az öltözőben a befutó előtt, hisz egy 2:59:59 még poénnak is elment volna.

Eredményhírdetésre már odaértem, de a Fut6sz kupa elsőségemet előtte más vette át, amihez az év során 7 adott versenyből 4-en kellett részt venni és minél előrébb végezni mindegyiken.